2017. július 28., péntek

Neked írom; Első fejezet

S Z I A S Z T O K !

Nem győzök mindig elnézést kérni, de jelenleg dolgozom is, és rettenetesen fáradt vagyok. Amikor pedig van időm végre pihenni, akkor megteszem. Előre letisztázom, hogy nem fogok mindig pontos időben feltenni új részeket (ezért is elnézést kérek), mert nem tudok. De megpróbálok minél előbb hozni, mindig! :) De most itt lenne az első fejezet, remélem tetszeni fog nektek és ne felejtsetek el véleményt írni ha szeretnétek, csak hogy tudjam, ki az akit érdekel. :P 
(Amit még mondani szeretnék; a történetben a szereplők és a helyszínek mind kitaláltak)
(Az esetleges hibákért, előre is bocsánat)

Jó olvasást, és hatalmas ölelés

S O R A D A H L



 9 hónappal ezelőtt
2013. január

- Lynn, mindent bepakoltál ami fontos lehet? - a hatalmas bőröndömön ülök, és próbálom behúzni a cipzárt, de hiába. Annyi cuccot pakoltam bele, hogy képtelenség összezárni ezt a vackot, és már tíz perce ezt csinálom. Tristan párszor már felkiabált, a válaszom mindig ugyanaz volt; mindjárt kész vagyok.
- Persze kicsim, már kész vagyok - kifulladva kiabálok vissza a férjemnek, aztán egy örökkévalóságnyi küszködés után, végre sikerül lezárnom a bőröndöm. A közös szobánk most teljesen rumlis az én cuccaim miatt, a másik bőröndöm már a sarokban pihen, ami elég kicsi a mostanihoz képest, és nem hittem volna, hogy tényleg ennyi holmival indulok majd el. 
- Na jó, egy órája hallgatom ezt Lynn.. - észre sem veszem a férjemet betoppanni a szobába. - Miért nem szóltál, hogy segítsek? - karba tett kézzel támaszkodik az ajtófélfánál, vigyorogva néz rám. 
- Te most kinevetsz engem? - gúnyosan összehúzom a szememet, és kiterülve fekszem szét az ágyon. Nem való nekem ez a pakolgatás. 
- Ugyan már. Annyira nem haragszom, de mivel lekéstük az első gépet királylány.. - várjunk csak, mi? Mellém fekszik, a fejét a melleimre hajtja. 
- Lekéstük a gépet? Tristan! - próbálok felkelni, ideges vagyok és nem hiszem el hogy lekéstük azt a fránya gépet! Persze, a férjem megint engem okol, de foghatjuk igazából arra is, hogy nem keltünk fel időben sem. Ugyanis Ő nem éppen a koránkelésről híres, kivéve amikor futni megy, mert akkor éppenséggel én vagyok az, akit egyszerűen képtelenség kihúzni az ágyból. Az eredeti tervünk szerint, a reggel 8 órás géppel indultunk volna Mainbe, Tristan szülővárosába. Két hónap után ismét visszatérünk oda, és ez rengeteg idő. A férjem családja csodálatos, a mai nap pedig egy hatalmas meglepetéssel készülünk nekik.
- Ne aggódj, felhívtam Anyát egy órája, hogy a későbbivel megyünk - még mindig rajtam fekszik, miközben lágyan simogatja a hasamat.
- Egy órája? Mégis mennyi az idő? - már nem próbálok kimászni alóla, de kissé döbbenten kérdezem tőle. Egy órája? Vajon hány órát küzdöttem én azzal a bőrönddel?
- Hát bébi, lassan negyed tíz.
- Ó, te jó ég! Tristan, a fene egye meg! - hallom a halk nevetését, miközben a karját csapkodom a kezemmel, amiért rájövök, hogy szándékosan hagyta hogy lekéssük a repülőt. A végén már együtt nevetünk a saját nyomoromon, hogy nem tudok egyetlen bőrönddel útnak indulni, és esküszöm néha már megszokom, hogy mindig miattam késünk el mindenhonnan. Hatalmas mosoly terül szét a hibátlan arcán, miközben Rám néz. Kék szemei csillognak, ezt akkor is észrevettem, hogy amikor rólam beszél, pont ugyanígy ragyog az arca. A legszebbek rajta a gödröcskéi, és amikor megdicsérem, minden alkalommal zavarba jön tőle. Az eddig borostás arcát, most kisfiúsra borotválta, amitől úgy érzem magam mint 19 évesen, amikor megismertük egymást. Ő az én mentsváram. Sötétbarna haját kócosan hagyta ahogy mindig is szokta, de mögüle kilátszik a bal fülében lévő ezüstkarika, amitől totálisan megőrülök. Pozitív értelemben. A férjem tökéletes azzal a fura heggel a nyakán, amit 13 évesen szerzett egy baleset során, a karján és a kézfején lévő tetoválásokkal, a mellbimbó piercingjével, és a különcségével. A legszebb dolog az életemben, és hálát adok az Istennek, hogy ez az ember 9 hónap múlva megajándékoz minket egy másik csodával.
- Remélem kibámultad magad kicsim, mert nem érünk rá egész nap!

xxx

Délután egy óra van, tegnap pedig egész nap azt mondogattam a férjemnek, hogy nem akarok ilyen későn ideérni. De vajon miért nem lepődök meg? A meglepő az, hogy amikor látogatóba jövünk, mindig elkésünk. Viszont amikor utazgatunk, és bevesszük az egész világot, pontos időben eltudunk indulni. Bokáig ér a hó, és a hideg szél csípi az arcomat míg a kocsihoz nem érünk. A bőröndömet nagy nehezen húzom magam után, de mivel Tristan csak egy nagy utazótáskát hozott magával, ezért a másik kezében az én nagyobbik bőröndömet cipeli. A kocsihoz érve Lucas - Tristan bátyja -, kiszáll, hogy segítsen nekünk a csomagtartóba tenni a dolgainkat, az én bőröndöm pedig elég nehézkesen fér be oda, amin meg sem lepődök. Azok után, hogy egy óráig küszködtem vele, már semmi nem lepne meg.
- Helló csajszi - Lucas megölel, és két puszit nyom az arcomra. Aztán gyorsan ugyanezt megteszi az öccsével is, mielőtt beinvitálna minket a fűtött autóba. A kezeim teljesen lefagytak, de amint beérek és Tristan mellém bújik, már el is felejtem hogy fázom.
- Milyen volt az út? - kérdezi Lucas, miután elhagytuk a repteret. Szorosabban bújok a férjem oldalához, Ő pedig egy puszit nyom a fejemre.
- Hosszú. Lynn totál bealudt, és még horkolt is.
- Hé! - csapok a hasára, bár tudom, hogy meg se érzi.
- Lynn, most mondanám hogy ez hazugság, de tényleg kibaszott hangosan horkolsz - szólal fel Lucas nevetve. Bevallom, nagyon ritkán fordul elő amikor horkolok, de akkor tényleg rettentően fáradt vagyok, Tristan pedig minden alkalommal megemlíti nekem amikor ez történik.
Mindketten nevetnek rajtam, én pedig egy kicsit elmosolyodom, mert tudom hogy igazuk van. Igazából még az is durva, hogy a másik szobába áthallatszik.
- Ez azért van, mert valaki - nézek rá szúrós szemekkel, - mindig lefáraszt engem.
Tristan felvonja a szemöldökét, majd halványan elmosolyodva a fülemhez hajol.
- A pocaklakó, igaz?
Hatalmasat dobban a szívem amikor kimondja. Ez lenne az a meglepetés, amit a családnak tartogatunk még pár órán keresztül. Egyedül a legjobb barátnőm, aki egyben a férjem húga is, - Kathleen -  tud róla. És Ő is csak azért, mert totál makacs, a szerelmem meg képtelen tartani a száját, ha a húgával kell beszélnie. Legszívesebben örömömben sírnék, amikor magam elé képzelem az arcát, abban a pillanatban amikor megtudta hogy babánk lesz. Akkor éreztem azt, hogy soha senkivel nem cserélnék. Azt a szerencsét, azt a boldogságot és örömöt, legfőképp a szeretet látni olyasvalaki arcán, akit mindennél jobban szeretünk, a legjobb dolog az egész világon. Pont ilyen volt Ő is, amikor a könnyektől csillogó szemeiben, meglapult az a milliónyi szeretet a még meg sem született kisbabánk iránt, és irántam. 
Észre sem veszem, hogy ismét elbambultam, addig amíg Tristan el nem mozdul mellőlem, hogy kiszálljon az autóból és kivegye a csomagjainkat. Egyik bőröndömet a kezembe véve indulok el a ház felé, ahol az ajtóban már Eva vár minket, tárt karokkal és egy hatalmas, bolyhos, babarózsaszín köntösben.
- Szívem - csomagomat a padlóra teszem amint beérek, és a férjem mamájának, a meleg ölelésébe szaladok.
- Rettenetesen hiányoztatok már - lép be az ajtón az előbb említett tökéletesség, és megöleli az édesanyját.
- Talán nem évente kéne meglátogatni minket - megszorongatja a fiát, aztán a fogasra akasztja a kabátunkat. Tudjuk hogy csak viccel, hiszen ha ráérünk, minden hónapban ellátogatunk legalább egyszer, és most először fordult elő, hogy két hónapja nem jöttünk. 
Halk léptek hallatszódnak a nappali felől, aztán pár másodperccel később megpillantom az apósomat. Travis ugyanolyan csodálatos mint a fia, és rettenetesen hasonlítanak egymásra a férjemmel. Az apósom magas, már nem olyan kigyúrt mint régen, de eléggé izmos külseje van és azt mondhatom, hogy még sosem találkoztam nála vagányabb apával a világon. Az egyik karja teljesen ki van varrva, viszont Ő már nem nagyon hordja a piercingjeit, és bár kissé ráncos már, a haja is őszül, kijelenthetem hogy laza és határozott. Olyan, aki bármit megtenne a gyermekeiért. Ezért is tudom azt, hogy amikor elmondjuk nekik, hogy unokájuk lesz, ez a maszk amit mindennap magára ölt, megtörik majd. 
- Isten hozott itthon, titeket! 

xxx

Pár óra és egy másfél órás pihenés elteltével, mindannyian az étkezőben lévő hatalmas asztalnál ülünk. Eva úgy gondolta, mindig kijár nekünk a pihenés, és fontos hogy fittek legyünk, már beágyazott nekünk a heti közös szobánkba. Nem mertem bevallani, de hiába aludtam a repülőn, hihetetlen mennyire fáradt voltam és addig a percig nem is gondoltam erre, míg be nem feküdtem a puha, és meleg takaró alá. 
Most pedig, miután Kathleen is csatlakozott hozzánk, - aki akkor toppant be, míg én aludtam, - nekiálltunk a késői ebédnek. Már lassan sötétedett, úgyhogy inkább nevezzük ezt vacsora félének, ugyanis öt óra is elmúlhatott már, én pedig úgy érzem magam, mintha átaludtam volna ezt a napot. 
-  Anya, iszonyat finoman néz ki ez a kaja! - jelenti ki a legjobb barátnőm izgatottan, és összecsapja mindkét tenyerét. 
- Akkor ne dumálj szívem, hanem egyél - felnevetek Eva unszolására. 
Tristan mellettem ül, egyik kezével az enyémet simogatja az asztal alatt. 
- Lynn, kérsz egy kis uborkasalátát? - elém tolja, de most képtelen lennék megenni. Már a szagától rosszul vagyok, ezt ki is fejezem, ugyanis elfintorodok egy pillanatra. 
- Ma inkább kihagynám, köszönöm. 
- Hiszen imádod! - fordul felém Lucas teli szájjal. 
- Na igen - a beszélgetést Tristan töri meg, egy kicsit hangosabban a kelleténél. - Nem tudom mennyire alkalmas e, de nem igazán tudok tovább várni.
Rám néz, a válaszomra várva, hogy mégis mit szólok. Én úgy gondolom, nem ez lett volna a megfelelő pillanat, de a helyzet az, hogy én sem tudok tovább várni. A gondolattól is izgatott vagyok, hogy most elfogjuk mondani, de amint belegondolok, képtelen vagyok elhinni. Istenem kérlek, remélem ezt most nem álmodom! 
- Szóval.. - köszörülöm meg a torkomat. A férjem megszorítja összeolvadó kezünket, azt jelezve hogy itt vagyok. - Szerettünk volna mondani nektek valamit, de ezt akkor akartuk közölni, amikor mindketten biztosak voltunk már a dolgokban.
Rápillantok a mellettem ülő csodámra, és bólintok. Lucas összehúzott szemekkel figyel minket, Kat már vigyorog hiszen Ő tudja, Eva kissé bizonytalan arccal néz ránk, Travis pedig a megszokott pókerarcát ölti fel magára. 
- Nyögjétek már ki végre! 

- Babát várunk. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése